A rettenetes nyár.

  Reggel Chris bácsi ébresztett fel. Lassan, settenkedve osont be a szobámba, nehogy egy moccanást is meghalljak. Most éppen vicces és gonoszkodó kedvében volt, ezért egy nagy adag hideg vizet az ágyamba borított. Zutty! és minden csurom víz lett. A gondolattól is összerezzentem, de amikor a hideg víz hirtelen csappant meg a testemen, s futott végig a hátamon, felpattantam, megragadtam a vödröt, és nyakon borítottam vele Christ. Persze nem hagyta szó nélkül a merészségem, azonnal leteremtett egy "hát te normális vagy?" kérdéssel, de olyan nevetséges volt a helyzet, hogy mind a ketten elröhögtük magunkat. Sokáig nevettünk, majd kétségbeesetten rápillantottam a tengerben úszó ágyikómra. Felajánlotta, hogy kiteszi száradni a matracomat a teraszra, addig pedig átöltöztem valami száraz ruhába. Hatalmas szerencse, hogy Chris nyáron viccelődött velem, télen talán megfagytam volna. Igyekszem minél előbb átváltani hermelinüzemmódra.  

   Miután felvettem a csipkés pántú toppomat és a lengedező buggyos gatyámat, felkötöttem a hajamat lófarokba, majd reggelizni mentem. Judie néni virslis szendvicse fogadott, amit többnek lehet nevezni, mint szörnyű. De az ő kedvéért próbálom jóízűen megenni, később rohanok fel az emeletre hányni. 

   Miközben falatoztam, Judie nagy lelkesedéssel az újságot böngészte. Beszámolt nekem a ránctalanító krémekről és egyéb antibakteriális készítményekről, de én csak kedvesen mosolyogtam rá, várva, hogy mikor esik le a tantusz. 

   - Jaj, ne haragudj szívem, csak nem jutott eszembe, hogy te angyal vagy - bazsalyogott kínjában. Hát igen. Neki és Chris bácsinak egyáltalán nem könnyű egy födél alatt egy természetfeletti lénnyel, de ez van. A képességeimmel nagyjából tisztában vannak, de sok mindent nem tudnak még rólam. Például hogy a víz angyalaként is lehetek lobbanékony. :)

   - Semmi gond, lehet hogy én sem említettem azt, hogy az angyaloknak sima a bőrük, és nem használnak semmiféle kenőcsöt az izéjükre - hadartam össze-vissza. - És ez egyáltalán nem sértés. Legalább nekem nem kell ezzel vesződnöm.

   - Milyen érzés félig emberként, félig angyalként élni? Nem furcsa? - kérdezősködött. 

   - Nem. Már kiskoromtól fogva hozzászoktam az ilyesmihez, szóval ezt a korszakot is túlélem. Valahogy. Csak azt nem bírom, hogyha felidegesítenek. Olyankor nem tudom tolerálni magam - közöltem morcosan. 

   - Értem. Szóval, nem is könnyű, de nem is nehéz?

   - Ühüm. 

   - Chris mi a jó Istent művel? Már vagy tíz perce szóltam neki, hogy reggeli.

   - A matracomat teregeti a teraszon, mert beleborított egy vödör hideg vizet. Valószínűleg ott van még - haraptam bele a szendvicsbe, amit nagy okádások közepette lenyeltem. Hajaj. 

   - Nem hiszem, onnan már bejött. Hallottam a lépteit - hitetlenkedett Tara. 

   - Akkor nem tudom. Ne aggódj feleslegesen. Nem veszett el, az biztos - bátorítóan mosolyogtam rá. 

   - De aggódom, Nia. Nézd meg, nem ment-e ki az utcára - unszolt kétségbeesetten.

   - Tara nem mondod, hogy egy középkorú férfi után koslassak az utcán reggel?

   - Azért nézd meg. Könyörgöm! Hátha valami baja esett. 

   - Mi történne vele? Gondolj a legrosszabbakra. Hogy elrabolják?

   - Az is megeshet.

   - Tara, ne kérj tőlem ilyen baromságot - ingattam a fejemet.

   - Ha nem teszed meg, nem mehetsz el a művészeti főiskolára! - rivallt rám, elég szúrósan és nyomatékosítóan. A főiskola szó mélyen érintett, mert oda aztán tényleg jelentkezni akartam, ha kellett, kézzel-lábbal. A szám szélét harapdálva, nagy nehezen kibillegtem az utcára, "kémkedni" Chris után. 

   Mikor kiléptem a hűvös, nyári időbe, hirtelen hatalmas, női sikítást hallottam az erdő felől. A madarak is elszálltak onnét félelmükben, s csapatokba verődve repültek a fejem fölött. Ijedten fordultam meg, majd az erdő felé vettem az irányt. Úgy rohantam, ahogy csak bírtam. Nem akartam repülni, az csak még nagyobb feltűnést keltett volna. Így inkább futottam. 

   Kiköptem a tüdőmet, mire odaértem. Fújtatva, mérgesen, és kicsit megszeppenve járkáltam fától fáig. Odasurrantam az egyik bokorhoz, mert onnan hallottam a hangot. A bokor mögött egy fiatal, szőke hajú lány térdepelt. Mellette egy férfi feküdt, holtan, átvérezve az inge és a nadrágja. A lány ruhája sáros volt és kopott, a férfit próbálta élesztgetni. Hátborzongató érzés futott végig rajtam. A férfi Chris volt. Halott volt, mindene csupa vér, horzsolás és zúzódás. Az émelygés és az ájulás kerülgetett, de még volt annyi erőm, hogy kérdezzek a lánytól.

   - Ho, hogy kerültél ide?

   A lány ijedten felállt és megfordult. Nem tudta, hogyan kezdjen a mondanivalójába. Az arcába hullottak szőke tincsei, a feje pirospozsgás volt és rideg, keze véres volt. A kékes kardigánja csupa sár, pólója szintén. Annyira fiatalnak látszott, már a kék szemei is ezt sugallták. Mozogni kezdett az ajka, ezért dideregve álltam az egyik lábamról a másikra. 

   - Ne, ne haragudj, de idegenekkel nem beszélek - hajtotta le szomorkásan a fejét, majd elindult kifelé az erdőből. Nem hagyhattam, hogy elmenjen, így megragadtam a karját.

   - Ne menj el. Nem akarlak bántani, csak kérlek mondd meg, hogy kerültél ide. Nem fogom senkinek elmondani. 

   - Honnan tudjam, hogy megbízhatok-e benned? Hiszen most találkoztunk először - még mindig lehajtott fejjel kommunikált velem.

   - Nézd, nem fontos szemtől szemben beszélned. Csak mondd meg, hogy kerültél ide - a mondatomra sóhajtott egyet, s inkább belenézett a szemembe. Ártatlan, kékes zöld szemei voltak. Elkezdte.

   - A szüleim veszekedtek. Nem volt erőm végighallgatni az óbégatásukat, ezért kifutottam az erdőbe. Futottam, ahogy csak a lábam bírta. Egy párszor el is estem a latyakos mezőn, ezért vagyok csomó helyen sáros - mutatott a ruhájára, s továbbfolytatta. - Az erdőben az egyik fát elhagyva láttam meg a bokrot, gondoltam leülök mögé. És megláttam egy férfit. Magas volt, egész fiatalos kinézetű és nem tűnt ártalmasnak. Nem rémültem meg tőle, sokkal inkább örültem, hogy van "társaságom". Aztán hirtelen egy szőrös behemót állat nekiugrott, csak úgy, a semmiből. Amire totál kiakadtam, ezért sikítottam egy hatalmasat. Marcangolta, ömlött a vér az emberből, nagyon félelmetes volt. A szörny azután ledobta a földre, majd elsuhant. A férfi ott volt, lecsapva a gallyak között, riadtamban odamentem hozzá, és megpróbáltam újraéleszteni. Ekkor érkeztél te. Ennyi.

   Csöndben hallgattam a lány szavait, majd akarva akaratlanul is megindultam a holttest felé. Láttam, hogy az arca elhalt, a szeme lecsukódott. Körülötte vérfoltokban úszott a föld. Óvatosan letérdelve fogtam meg a kezét, majd sóhajtottam. Chris meghalt. És ez volt az az esemény, amit a legnehezebben tudtam feldolgozni.

   A lány félénken meredt rám a távolban. Ide is akart jönni, meg nem is, de azért idejött. Ő is letérdelt Chris mellé, s végigsimította a lábát. Szomorúan és együttérző hangon kérdezett.

   - Ismerted? - biccentett a halott felé. 

   - A nagybátyám volt - szipogtam, és előkotortam a zsebemből egy zsebit. Pislogni is alig bírtam, a szavak megfojtottak, a torkom iszonyatosan fájt.

   - Sajnálom. 

   - Én is. 

   - Mit csináljunk a holttesttel? - pillantott finoman felém.

   - Nem tudom. Egyszerűen, nem tudom, hogy most mit csináljak - dőltem össze a fájdalomtól, s kedvem lett volna magamat is jól megölni.